István motivációs levele



A pályaalkalmassági vizsgálat bizottságának részére

Tisztelt Bizottsági Tagok!

Ezzel a levelemmel szeretnék bemutatkozni, s ismertetni, hogy milyen elképzeléseim vannak a tanári hivatással kapcsolatban, hogyan űzném azt, s mely okokból kifolyólag, milyen tapasztalatok birtokában döntöttem úgy, hogy erre a pályára lépnék.
A nevem Trautmann István, jelen pillanatban 18 éves vagyok. Már fiatalabb koromban is észrevettem magamon azt a fajta attitűdöt, melynek hála már több osztálytársam is fordult hozzám, ha egy adott szituációt nem teljesen értettek – ezek lehettek akár magánéletbeli, akár iskolabeli dolgok is. Itt elsősorban nem a lelki támasz nyújtására gondolok, mint erény, sokkal inkább a helyzetek átlátásához való törekvésre, s ezáltal már könnyebbé váló értelmezésükre. Közlésben mindig a rövid, tömör és lényegre törő információáramlást tartom a legcélszerűbbnek.
Ezeket az erényeket mindig is fontosnak tartottam egy pedagógusban, s ezzel szeretnék áttérni arra, hogy milyennek is látom a tökéletes tanárt, illetve arra, hogy én mikre törekednék, ha egyszer sikerülne erre a pályára jutnom.
Szerintem a tanári állás esszenciális része az adaptálásra való képesség. Részben tapasztalatból jelenthetem ki, hogy minden diákcsoporthoz máshogy kell hozzáállni, máshogy lehet kezelni. Több kezelési módszer is van, én most csupán a két véglettel példálóznék: az autokratikussalés a demokratikussal.
Az autokratikusban a tanár beszél, a diákok hallgatnak. Csak a lexikális tudás számít. A tanárnak, s a diákoknak sem érdeke az, hogy az óra eljusson A-ból B-be, vagy, hogy bármiféle tanító célzata legyen. Én úgy gondolom, hogy ez leginkább a kevésbé érett közösségekben használható, ha lehet egyáltalán ezzel aszóval illetni.
Ezzel szemben ott van a demokratikus, amely engedi, sőt, követeli, hogy a diákok az óra szerves részévé váljanak. Itt tiszta lappal történik minden, megbeszéléseken alapul az órák menete. Érdekeltté kell tenni a diákokat az óra sikerességében. Meg kell jegyezni, hogy ez csupán a színvonalasabb közösségekben alkalmazható, ahol a tanár nem megköveteli, hanem kiérdemli a tiszteletet. Ennek a kezelésnek nem az a célja, hogy elnyomja a tanuló kreativitását, sőt, sokkal inkább az, hogy támogassa, csiszolja azt.
Többször hallani, hogy a tanári „szakma” – más egyéb szakmákkal egyetemben – hivatás. Én ezzel teljes mértékben egyetértek. Véleményem szerint olyan ember, aki nem képes érthetően kifejeznie önmagát, nem képes több oldalról rálátni adott helyzetekre, egész egyszerűen nem lesz képes érdemben űzni ezt a kényes hivatást, s tekintve, hogy ezeket tanítani nem is lehet teljes mértékben, kijelenthető: erre a pályára születni kell. Sajnálatos módon ezt valami oknál fogva nem teljesen sikerült felismerniük az oktatásüggyel foglalkozó embereknek, tekintve a mai állapotot. Sokkal körülményesebben kellene foglalkozni a tanár-kérdéssel, végtére is ők formálják a társadalmat; a legnagyobb eredményt a társadalom fejlesztésére, okítására csak itt lehet elérni – ami nekem mellékesen leplezetlen vágyam is. Ezért tartom logikus következménynek ezt a fajta „szűrőt”, amiben ebben a pillanatban részt is veszek.
A „részben tapasztalatból” rész amiatt indokolt, mert mind a két fajta kezelési módban volt szerencsém találkozni; mint diák, s minimális részben, mint vezető. Diákként pokoli volt megélni a közel diktatórikus rendszerre emlékeztető kezelésmódhoz vezető szerencsétlen próbálkozásokat, melyeknek hála minden ilyen órán azt éreztem, hogyha ezt a mennyiségű időt egymagam töltöm el a tankönyvvel, sokkal többre jutnék, sőt, többször elő is fordult, hogy a tanóráról teljes mértékben kivonva magam, autodidakta módon vettem egymagam az anyagot – jóval többre jutva. Szerintem ez a tanítás mélypontja.
Ezzel szemben volt tényleges, irónia nélküli szerencsém számos kifogástalan tanárhoz, akikre mindig is egy követendő példaként fogok tekinteni. Álmom az, hogy valaha felnőhessek az ő szintjükre, s legyen olyan diákom, aki hasonló érzelmeket táplál majd irántam is.
Közülük kiemelkedik a mostani magyartanárom, akinél lehetőségem nyílt ténylegesen ráismerni a magyar tantárgy felé táplált rejtett szerelmemre, s akinél véglegesen megfogalmazódott bennem, hogy a tanári pálya lesz az én választottam. Lehetőségem nyílt nála a tanári hivatás szépségeibe, s kevésbé szépségébe való betekintésre is. Még régebben, jelen dátum szerint a múlt hónapban, a tanárnő sajnálatos betegségének eredményeképpen nem volt az iskolában, viszont felajánlotta a fakultációs csoportnak, hogy haladhatnak tovább. Ennek a levezénylésére engem kért meg. Én készséggel elfogadtam a megtisztelő felkérést. Az én akkori elgondolásom szerint a csoport képes lett volna összedolgozni, s közös érdekkel tovább haladni az anyaggal, amit az előtte lévő napokban természeten alaposan átvettem. Emiatt én félig-meddig a demokratikus módszerrel próbálkoztam, elmondtam az óra elején, hogy szó sincs arról, hogy rám mostantól fel kéne nézni, hogy én lennék itt a mindenség, s a mindenható, inkább tekintsük egymást egyenrangúnak, s ha bárkinek van hozzáfűznivalója egy adott gondolatmenethez, ne tartsa magában. Annyit kértem tőlük, hogy mindenki hallgassa végig a másikat. Az első óra kellemesen zajlott, természetesen a legtöbbet én beszéltem, ezért gondolom csupán félig-meddig demokratikus rendszernek. József Attilát vettük, tőle elemeztünk verseket. Az első óra örömére úgy gondoltam, hogy a másodikban inkább a háttérből, csupán egy jelképes vezetőként ülném végig, arra késztetve mindenkit, hogy minél többet szóljanak hozzá. Ez sajnálatos módon nem működött. Végtelen, kínos csönddel töltött perc, s csupán néhány érdekes gondolat. Ebből állt az óra. Én ezt akkor hatalmas bukásnak, most viszont egy értékes leckének élem meg, amelyet szükséges volt megtapasztalnom.
Pár héttel később, a jelen dátum szerint előző héten, csütörtökön szintén ennek a tanárnak hála lehetőségem nyílt egy rendkívüli óra megtartására, melyben Balassi Bálint életét és életművét adhattam elő egy duplaórán, kiselőadás formájában, az eggyel alattam járó osztálynak. Életem talán egyik legmeghatározóbb pillanata volt ez. Ekkor tanítottam először számomra ismeretlen emberek előtt. Mint kiselőadás – tehát, mint új anyag – annyira nem tudtam bevonni a diákokat az órába, viszont igyekeztem ösztönözni őket a kérdések és a meglátások azonnali hangoztatására, amelyeket az új, ismeretlen helyzet ellenére néhányan ki is használtak. Az óra végeztével a tanárnő megkérte a diákokat, hogy névtelenül, egy lapra véleményezzék az óra menetét pozitívum és negatívum címszavak alatt. A negatívumok alatt sok reális, építő jellegű kritikával találkoztam – meg kell, hogy jegyezzem, hogy hatalmas meglepetésemre – mint például: néha halkan, gyorsan beszéltem, vagy, hogy néhol túlságosan is belemélyedtem a részletekbe. Ezeket én is észrevettem, viszont remélem, hogyha gyakorlottabb leszek, ezek egyre kevésbé lesznek jelen. A pozitívumok alatt azonban rendkívül sok aranyos üzenettel találkozhattam, mint például: „tömören, érthetően magyarázol”; „élvezhetővé tetted az irodalmat”; „jók voltak a vicces részek”; „sok olyan dolgot megértettem, ami eddig homályos volt”.
Ezeket a papírokat olvasva dőlt el talán teljes mértékben, hogy mit is szeretnék az élettől.

Budapest, 2018. 02. 13.
                                                                                                                                         Tisztelettel:
Trautmann István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése