A pályaalkalmassági vizsgálat bizottságának részére
Tisztelt Bizottsági Tagok!
Ezzel a levelemmel szeretnék bemutatkozni, s ismertetni, hogy
milyen elképzeléseim vannak a tanári hivatással kapcsolatban, hogyan űzném azt,
s mely okokból kifolyólag, milyen tapasztalatok birtokában döntöttem úgy, hogy
erre a pályára lépnék.
A nevem Trautmann István, jelen pillanatban 18 éves vagyok.
Már fiatalabb koromban is észrevettem magamon azt a fajta attitűdöt, melynek
hála már több osztálytársam is fordult hozzám, ha egy adott szituációt nem
teljesen értettek – ezek lehettek akár magánéletbeli, akár iskolabeli dolgok
is. Itt elsősorban nem a lelki támasz nyújtására gondolok, mint erény, sokkal
inkább a helyzetek átlátásához való törekvésre, s ezáltal már könnyebbé váló
értelmezésükre. Közlésben mindig a rövid, tömör és lényegre törő
információáramlást tartom a legcélszerűbbnek.
Ezeket az erényeket mindig is fontosnak tartottam egy
pedagógusban, s ezzel szeretnék áttérni arra, hogy milyennek is látom a
tökéletes tanárt, illetve arra, hogy én mikre törekednék, ha egyszer sikerülne
erre a pályára jutnom.
Szerintem a tanári állás esszenciális része az adaptálásra
való képesség. Részben tapasztalatból jelenthetem ki, hogy minden
diákcsoporthoz máshogy kell hozzáállni, máshogy lehet kezelni. Több kezelési
módszer is van, én most csupán a két véglettel példálóznék: az autokratikussalés
a demokratikussal.
Az autokratikusban a tanár beszél, a diákok hallgatnak. Csak
a lexikális tudás számít. A tanárnak, s a diákoknak sem érdeke az, hogy az óra
eljusson A-ból B-be, vagy, hogy bármiféle tanító célzata legyen. Én úgy
gondolom, hogy ez leginkább a kevésbé érett közösségekben használható, ha lehet
egyáltalán ezzel aszóval illetni.
Ezzel szemben ott van a demokratikus, amely engedi, sőt,
követeli, hogy a diákok az óra szerves részévé váljanak. Itt tiszta lappal
történik minden, megbeszéléseken alapul az órák menete. Érdekeltté kell tenni a
diákokat az óra sikerességében. Meg kell jegyezni, hogy ez csupán a színvonalasabb
közösségekben alkalmazható, ahol a tanár nem megköveteli, hanem kiérdemli a tiszteletet.
Ennek a kezelésnek nem az a célja, hogy elnyomja a tanuló kreativitását, sőt,
sokkal inkább az, hogy támogassa, csiszolja azt.
Többször hallani, hogy a tanári „szakma” – más egyéb
szakmákkal egyetemben – hivatás. Én ezzel teljes mértékben egyetértek.
Véleményem szerint olyan ember, aki nem képes érthetően kifejeznie önmagát, nem
képes több oldalról rálátni adott helyzetekre, egész egyszerűen nem lesz képes
érdemben űzni ezt a kényes hivatást, s tekintve, hogy ezeket tanítani nem is
lehet teljes mértékben, kijelenthető: erre a pályára születni kell. Sajnálatos
módon ezt valami oknál fogva nem teljesen sikerült felismerniük az
oktatásüggyel foglalkozó embereknek, tekintve a mai állapotot. Sokkal körülményesebben
kellene foglalkozni a tanár-kérdéssel, végtére is ők formálják a társadalmat; a
legnagyobb eredményt a társadalom fejlesztésére, okítására csak itt lehet
elérni – ami nekem mellékesen leplezetlen vágyam is. Ezért tartom logikus
következménynek ezt a fajta „szűrőt”, amiben ebben a pillanatban részt is
veszek.
A „részben tapasztalatból” rész amiatt indokolt, mert mind a
két fajta kezelési módban volt szerencsém találkozni; mint diák, s minimális
részben, mint vezető. Diákként pokoli volt megélni a közel diktatórikus
rendszerre emlékeztető kezelésmódhoz vezető szerencsétlen próbálkozásokat,
melyeknek hála minden ilyen órán azt éreztem, hogyha ezt a mennyiségű időt
egymagam töltöm el a tankönyvvel, sokkal többre jutnék, sőt, többször elő is
fordult, hogy a tanóráról teljes mértékben kivonva magam, autodidakta módon
vettem egymagam az anyagot – jóval többre jutva. Szerintem ez a tanítás
mélypontja.
Ezzel szemben volt tényleges, irónia nélküli szerencsém
számos kifogástalan tanárhoz, akikre mindig is egy követendő példaként fogok
tekinteni. Álmom az, hogy valaha felnőhessek az ő szintjükre, s legyen olyan
diákom, aki hasonló érzelmeket táplál majd irántam is.
Közülük kiemelkedik a mostani magyartanárom, akinél
lehetőségem nyílt ténylegesen ráismerni a magyar tantárgy felé táplált rejtett
szerelmemre, s akinél véglegesen megfogalmazódott bennem, hogy a tanári pálya
lesz az én választottam. Lehetőségem nyílt nála a tanári hivatás szépségeibe, s
kevésbé szépségébe való betekintésre is. Még régebben, jelen dátum szerint a
múlt hónapban, a tanárnő sajnálatos betegségének eredményeképpen nem volt az
iskolában, viszont felajánlotta a fakultációs csoportnak, hogy haladhatnak
tovább. Ennek a levezénylésére engem kért meg. Én készséggel elfogadtam a
megtisztelő felkérést. Az én akkori elgondolásom szerint a csoport képes lett
volna összedolgozni, s közös érdekkel tovább haladni az anyaggal, amit az
előtte lévő napokban természeten alaposan átvettem. Emiatt én félig-meddig a
demokratikus módszerrel próbálkoztam, elmondtam az óra elején, hogy szó sincs
arról, hogy rám mostantól fel kéne nézni, hogy én lennék itt a mindenség, s a
mindenható, inkább tekintsük egymást egyenrangúnak, s ha bárkinek van hozzáfűznivalója
egy adott gondolatmenethez, ne tartsa magában. Annyit kértem tőlük, hogy
mindenki hallgassa végig a másikat. Az első óra kellemesen zajlott,
természetesen a legtöbbet én beszéltem, ezért gondolom csupán félig-meddig
demokratikus rendszernek. József Attilát vettük, tőle elemeztünk verseket. Az
első óra örömére úgy gondoltam, hogy a másodikban inkább a háttérből, csupán
egy jelképes vezetőként ülném végig, arra késztetve mindenkit, hogy minél
többet szóljanak hozzá. Ez sajnálatos módon nem működött. Végtelen, kínos
csönddel töltött perc, s csupán néhány érdekes gondolat. Ebből állt az óra. Én
ezt akkor hatalmas bukásnak, most viszont egy értékes leckének élem meg,
amelyet szükséges volt megtapasztalnom.
Pár héttel később, a jelen dátum szerint előző héten,
csütörtökön szintén ennek a tanárnak hála lehetőségem nyílt egy rendkívüli óra megtartására,
melyben Balassi Bálint életét és életművét adhattam elő egy duplaórán,
kiselőadás formájában, az eggyel alattam járó osztálynak. Életem talán egyik
legmeghatározóbb pillanata volt ez. Ekkor tanítottam először számomra
ismeretlen emberek előtt. Mint kiselőadás – tehát, mint új anyag – annyira nem
tudtam bevonni a diákokat az órába, viszont igyekeztem ösztönözni őket a
kérdések és a meglátások azonnali hangoztatására, amelyeket az új, ismeretlen
helyzet ellenére néhányan ki is használtak. Az óra végeztével a tanárnő
megkérte a diákokat, hogy névtelenül, egy lapra véleményezzék az óra menetét
pozitívum és negatívum címszavak alatt. A negatívumok alatt sok reális, építő
jellegű kritikával találkoztam – meg kell, hogy jegyezzem, hogy hatalmas
meglepetésemre – mint például: néha halkan, gyorsan beszéltem, vagy, hogy néhol
túlságosan is belemélyedtem a részletekbe. Ezeket én is észrevettem, viszont
remélem, hogyha gyakorlottabb leszek, ezek egyre kevésbé lesznek jelen. A
pozitívumok alatt azonban rendkívül sok aranyos üzenettel találkozhattam, mint
például: „tömören, érthetően magyarázol”; „élvezhetővé tetted az irodalmat”;
„jók voltak a vicces részek”; „sok olyan dolgot megértettem, ami eddig homályos
volt”.
Ezeket a papírokat olvasva dőlt el
talán teljes mértékben, hogy mit is szeretnék az élettől.
Budapest,
2018. 02. 13.
Tisztelettel:
Trautmann István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése