A muskátli és a rózsa

A szoba egyetlen aprócska ablakából halvány sugarakban szökött be a fény a békésen szunyókáló idős asszony ágyára. Visszafogott, szűkös kis helyiség volt ez, tele rég nem látott unokák és családtagok képeivel. Az egyik pici polc roskadozott a rengeteg csoportképtől a nagycsaládról, minden évből akadt ott egy. Bár a létszám nemigen változott rajtuk, a gondtalanul mosolygó arcok folyamatosan cserélődtek. Egy eltemetett nagypapa, egy újszülött kisbaba - valahogy így működött ez.

Ezeken a fotókon kívül a szoba szinte teljesen üresnek tűnt, hiányzott belőle mindenféle vibráló szín és hivalkodó illat, az ablakban is mindössze egyetlen muskátli virágzott csendesen. Hosszú hónapok óta élvezte a napsugaras magányát, senkitől és semmitől nem zavartatva. Egy nap azonban ez megváltozott.

A szendergő anyóka azon a reggelen korán megébredt, rögtön elsietett valahova, hogy aztán órák elteltével térjen csak vissza, valami egészen különlegessel a kezében. A muskátli békésen sütkérezett barna kaspójában, mikor olyasvalami történt, amire egyáltalán nem számított. Először egy vízzel töltött váza tűnt fel mellette, majd benne egy harsogó sárga színben pompázó idegen. A muskátli meghökkenve figyelte, hogyan állt ott a rózsa a váza peremének dőlve, milyen büszkén és nemesen. A döbbenettől először megszólalni sem mert, csak sokkal később, mikor már éppen rászánta magát, kezdtek el beszélgetni. De nagy meglepetésére nem ő volt az, aki először megszólította a másikat.

–  Most biztosan csodálkozol – jelentette ki a rózsa.

–  Ami azt illeti, nem igazán számítottam rád.

–  A többiek - főleg az öregek - már rebesgették egy ideje, hogy egyszer mind így végezzük – sandított a saját lemetszett szárára.

–  A többiek? – kérdezett vissza meglepetten muskátli. – Hát többen lennétek?

–  Százan, ezren, százezren… Sosem számoltan utána, hogy őszinte legyek. De már kevesen maradtak csak otthon. – Az utolsó mondatnál szomorúan kipillantott a gondozatlan, elburjánzott kertbe.

–  Mondd, hol van ez az otthon? – kíváncsiskodott a másik.

–  Ó, hogy te nem is tudod! De hát nem is várhatom el tőled, elvégre te cserepes virág vagy, születésed óta itt élhetsz egyedül. Mi viszont rengetegen vagyunk a hatalmas kertünkben, az idő múlásával egyre kevesebben, aztán megint többen. Ere nevelnek minket odahaza. Ahogy kibújunk a földből, jönnek azok a furcsa emberek azokkal a nagy locsolókkal, aztán ahogy egyre nagyobbra és magasabbra növünk, a legjobbakat közülünk elviszik. Levágják a gyökereiket, elszállítják őket messzire, hogy egyszer valaki ajándékává váljanak majd. – A muskátli csodálattal telve hallgatta a történetet.

–  Veled is ez történt? Elajándékoztak?

–  Pontosan. Mint mindünket. De ez csak az én életem volt, halljuk inkább a tiédet.

–  Nem emlékszem sok mindenre. Nagyon kicsi voltam, mikor csenevész koromban idekerültem. Te vagy az első barátom – vallotta be szomorúan, zavarában a földből kilógó kesze-kusza lábacskáit pásztázta.

–  Szóval így állunk. Ez esetben, egy valamit el kell, hogy mondjak. Közülünk mindenki ajándék. Nem számít, hogy egy romantikus randevú kelléke vagy, vagy pusztán saját magának visz valaki haza, csak magának okozva örömet vele, esetleg teljesen váratlanul kerülsz oda, ahol éppen vagy. Csodák vagyunk, barátom. Mindannyian – bölcselkedett a rózsa, majd bátorítóan elmosolyodott. A muskátli már-már elájult a szavak okozta boldogságtól. Soha senki nem mondott neki még csak hasonlót sem.

Ezt követően barátságos csend telepedett rájuk, és a vidám napsugarakban fürdőzve töltötték a nap hátralevő részét.

Néhány nap alatt igazán összenőttek ők ketten, elmesélték egymásnak minden gondolatukat, történetüket. Egyik este éppen az öreg hölgyet figyelték, mikor az egy fáradt sóhajjal lerogyott az ágyára, kezében egy kopottas kerettel körbezárt képpel. Percek teltek el némán, majd a két barát arra lett figyelmes, hogy az anyóka alig hallhatóan szipogni kezd, majd egy könnycsepp gördül végig a arcán. Alig telt el néhány másodperc, máris letörölte azt és a fotót gondosan a helyére tette. Egy szempillantás múlva már magára húzott takaróval feküdt az ágyban.

–  Azt hiszem, nagyon szereti a bácsit a képről. Már nagyon rég nem járt errefelé – súgta a muskátli a szoba sötétjébe. – Egyszer, mikor aludt, bejött néhány ember, rátették valamiféle hordozóra és elvitték. Azóta nem láttam. Nem lehet, hogy vele is az történt, mint veled?

–  Úgy érted, ajándékba adták valakinek?

–  Igen, úgy.

–  Hmm… Meglehet. De az is megtörténhetett, hogy korábban a néninek adták, és valójában hazament – vetette fel a rózsa.

–  Talán igazad van – töprengett el a cserepes növény. A nénit azért akkor is sajnálom, nagyon hiányzik neki. – A szavak szépen lassan, ravasz csendben lyukat vájtak a rózsa lelkébe. Eszébe juttatta az otthon maradottakat, azokat, akik már rég elmentek hazulról, és ettől hirtelen nagyon elszomorodott. Ezt persze a barátja nem hagyhatta szó nélkül.

–  Mi a baj, cimbora? – vetett rá aggódó pillantást. A sápadt holdfényben élénk sárga színe most fakónak tűnt, a korábban magabiztosan felfelé nyújtózkodó szirmok lefelé kókadoztak.

–  Hiányzik a családom – ismerte be. – Szerinted viszontlátom még őket valaha?

–  Biztos vagyok benne – felelte a muskátli, bár valójában akadtak kétségei efelől. – És szörnyen fognak neked örülni mindannyian. A kicsik, a nagyok, az öregek és a fiatalok. – A rózsa maga elé képzelte, ahogy hazatér, előtte mindenkivel, akit valaha is ismert. Ettől a gondolattól aznap este először és utoljára elmosolyodott, legbelül tudva, hogy ez sosem fog bekövetkezni.

–  Hé, takarod a napot! – szólt pajkosan a muskátli egy verőfényesdélutánon.

–  Levágták a lábaimat, nem tudok arrébb menni – morgott a rózsa. Az első napok egyikén valószínűleg tréfálkozott volna ezzel, azonban egyre rosszabb bőrben volt, a feje azóta az ominózus este óta örökké szomorúan lógott, a karjai pedig ernyedten lengtek a teste mellett.

–  Látom, nem vagy ma humorodnál – csüggedt el a cserepes társa. – No, sebaj, én így is szeretlek. – A rózsa hitetlen tekintettel kezdte méregetni.

–  Azt mondtad, szeretsz? – méltatlankodott.

–  Azt bizony – bólintott büszkén.

–  De hát én beteg vagyok.

–  És? Majd meggyógyulsz, és frissebb leszel, mint bimbó korodban – kacsintott vidoran a muskátli. Szemlátomást tényleg elhitte, hogy így lesz, ezért csak annyit felelt:

–  Én is szeretlek.

A rózsa persze nem lett jobban. Az állapota egyre csak romlott, mígnem a muskátli egy nap arra ébredt, hogy egyedül van. Álmosan körbenézett, először fel sem fogva, hogy mi történt. Mikor ráeszmélt a barátja hiányára, kétségbeesetten szólongatni kezdte, de választ persze nem kapott. A végére már sírva könyörgött neki, hogy bújjon elő valahonnan, és vessen véget ennek a rossz viccnek, de közben tudta, hogy a rózsa ekkor már nagyon messze járt. Ezek után mégis minden reggel ugyanúgy esdekelt neki remegő hangon, hátha egyszer sikerül visszahoznia.

Évek teltek el, mikor már az anyóka is végleg magára hagyta. Nem motoszkált többet reggelente, nem sírt egyedül az éjszaka közepén, nem sejtve, hogy titokban ő is ugyanannyira kérlelhetetlenül zokog, ugyanolyan fájón és csendesen.

Ezúttal teljesen egyedül maradt. A hetek teltek-múltak, közben a lábai felmondták a szolgálatot, a kezei elszáradtak, és a legkisebb szellőtől is megremegni látszottak.

A kezdeti szomorúság helyét viszont idővel átvette valami furcsa érzés, mintha hirtelen minden elcsitult volna, egyszeriben megnyugodott. És ekkor rádöbbent, már tudta: újra találkozik a barátjával.

 (Szűcs Panni, 11. C)