2. Az elégikus hangütés változatai az 1850-es évek Arany lírájában



Közép- és Kelet-Európában az egyes népek nemzeti függetlenségének hiánya, a széttagoltság, a nagyobb nemzetiségek közé ékelődés oda vezetett, hogy a nemzeti együvé tartozás egyetlen ismérve a közös, beszélt nyelv maradt. Éppen ezért a nyelvújítás, az irodalmi nyelv kidolgozása volt a nemzeti eszmélkedés legelső mozgalma. Közép- és Kelet-Európában a nemzeti függetlenség volt a legfőbb kérdés. A költő a szabadságküzdelmeket irányító népvezér, lángoszlop volt, vagy vállalta a nép, a haza pusztulását elsirató Osszián[C1] szerepét.
  A romantika a közép-kelet-európai irodalomnak első nagy virágkora, a XVIII. század utolsó évtizedében alakult ki – Angliában és Németországban közel egy időben. Angliában a már berendezkedett polgári társadalom talaján, a pragmatista-utilitarista filozófiák
[C2]  és a felvilágosodás ellenreakciójaként, Németországban a nemzeti függetlenségi eszmék és a Sturm und Drang folytatásaként, kibontakozásaként. A XIX. század első felében virágzó, minden művészeti ágra kiterjedő irányzat, világszemlélet és életérzés, valamint az utolsó egységes korstílus. Elnevezését a francia roman, ’regény’ szóból kapta, melyet először Angliában kezdtek használni. Történelmi hátterét illetően tudni kell, hogy az angol és francia forradalmak nem érték el a kívánt sikereket, csalódottságot okoztak, ezért a művészek elfordulnak a múlt és a távoli jövő felé. A romantikát alapvetően két ágra bonthatjuk: passzív és aktív romantikára. Előbbit jellemzi a múltba való elvágyódás, a szenvedés, a misztikum. Utóbbi a távoli jövő felé hajlik és fő jellemzője a szenvedély, a prófécia és a heroizmus (forradalmiság).
Ebben a korszakban élt és alkotott Arany János. 1817. március 2-án született Nagyszalontán, elszegényedett köznemesi családban. Anyja Megyei Sára, apja Arany György. Arany János 14 éves korában segédtanítói állást vállalt, hogy taníttatási költségeit fedezni tudja. 16 éves korában beiratkozik a Debreceni Református Kollégiumba. Csak megszakításokkal tud tanulni anyagi terhei miatt. 19 évesen vándorszínésznek áll, ekkor ismerkedik meg Shakespeare műveivel és a Bánk Bánnal. Vándorszínészi pályája két hónap elteltével csalódással ért véget, mivel nem kapott komoly szerepet. Hazaérkeztével szembesülnie kellett a ténnyel, hogy apja megvakult, anyja pedig haldoklott. Édesanyja halála után egy ideig apjával élt, majd nénje vette magához, végül pedig az iskola épületében költözött. 1839 tavaszáig korrektorként tevékenykedik, majd egy évig írnok, végül – 23 éves korától – aljegyző. 1940 novemberében házasságot köt Ercsey Júliával (helybeli árva), akitől két gyermeke születik: először Juliska, majd László és Nagyszalontán telepednek le. Eközben 1842-ben Szilágyi István – egykori debreceni diáktársa és barátja - Szalontára érkezett és Arany János az ő hatására műfordításba kezdett (legjelentősebb munkája Shakespeare Hamlet-je). 1845-ben választások („tisztújítás”) vannak, ennek hatására pedig elkezdi írni Az elveszett alkotmány című szatirikus eposzát, melyet az 1846-os Kisfaludy Társaság által meghirdetett pályázaton nyújt be és ezzel meg is nyeri. Ebben az évben a Társaság még egy pályázatot meghirdetett, melynek kritériuma: a benyújtani kívánt pályamunka főhősének népi hősnek kell lennie, illetve a műnek magának is népiesnek kell lennie. Erre a pályázatra írja meg a Toldit, amivel elnyerte – ismét – az első helyezést. 1848-ban megírja a Toldi estéjét, illetve ettől az évtől kezdve tagja a Kisfaludy Társaságnak is, később pedig igazgatója. 1848-’49-es szabadságharc közkatonája lesz, mint nemzetőr, a bukása után pedig elveszíti állását. Ezt követően egy ideig járási írnokként tevékenykedik, majd 1850-től házitanító lesz Geszten. 1851-ben a Nagykőrösi Egyháztanács meghívja a gimnázium magyar irodalom tanszékére, innentől kezdve pedig kilenc évig tanító magyar, latin és görög szakon (1860-ig). Ekkor írja balladáit, verstani és irodalomtörténeti tanulmányait. 1860-ban Pestre költözik és elindítja a Szépirodalmi Figyelő című hetilapot. Munkatársak közül többen Deák eszméivel rokonszenveztek, az osztrákokkal való kiegyezést készítette elő. Ebben részt vett többek közt Tompa Mihály, Kemény Zsigmond, Szász Károly, Lévay József és Gyulai Pál. A lap kiadója Heckenast Gusztáv 2 év után nem vállalta a további megjelentetést, így átszervezésre került Koszorú címmel. Ez idő alatt Shakespeare műveket is fordított, mint például: János Király,Szentivánéji Álom, valamint magyarosította Arisztophanész vígjátékait (A felhők, A madarak, Lysistrate, stb.). 1865-ben az Akadémia titkára lett. Ezt követte egy 10 éves hallgatás költői pályán (Juliska lánya meghal, rajta is elhatalmasodik a betegség). 1876-ban végleg lemond főtitkári állásáról és nyugdíjba vonul. 1877-ben a boldog nyarat a Margitszigeten töltötte. Ekkor kisebb verseket írt, melyeket egy kulcsra záródó kapcsos könyvben tisztázott le. A műveket keletkezési sorrendjükben, napra pontosan jegyezte fel, melyeket csak legközelebbi barátainak és fiának mutatott meg. Ezt a kötetet halála után jelentették meg Őszikék címmel. 1879-ben befejezte a Toldi szerelmét. Végül 1822. október 22-én végzetes tüdőgyulladás által, karosszékben érte a halál és a Kerepesi temetőben helyezték végső nyugalomra.
Feleletemben néhány 1850-ben íródott elégikus műve kiemelésével kívánom bemutatni tételem témáját.
  Arany János lírai költészete a szabadságharc bukása utáni évtizedben bontakozott ki. Művészetében a líra vette át az uralkodó szerepet, pedig nem kívánt lírikus lenni. „Lírai sóhajainak” forrása a nemzeti katasztrófa, Petőfi elvesztése, egyéni sorsának teljes bizonytalansága, s mindezek miatt a kétségbeesés, a kilátástalanság. Fölöslegesnek érezte magát, kilátástalannak költészetét: ha a nemzet halott, nincs kinek énekelni.
  Elégia: időmértékes verselésformában írt ókori görög eredetű lírai műfaj. A görög költészetben formája mindig disztichon.
[C3] Később átalakult a műfaj, és már nem disztichonban íródik. Az elégia alatt a melankolikus hangulatú, emlékező jellegű, hol fáradt beletörődést, hol bizakodó megnyugvást sugárzó lírai költeményeket értjük. Például: Petőfi Sándor: Szeptember végén.
Letészem a lantot (1850)
  Az 1850-es évek lírájának egyik képviselője ez a vers – már csak abból a szempontból is, hogy a mű a versírás felhagyásának elhatározásával íródott. A korábbi években is fellelhető elégikusság ebben az időszakban uralkodó hangnemmé válik. Ennek hátterében a világosi fegyverletétel, részben az önvád, majd később a nagykőrösi elszigeteltség, idegenérzés áll.
  A cím – mondhatni – írásjel nélküli kijelentő mondat. Egy cselekvést, egy elhatározást fejez ki. Egyfajta önmegszólításra is asszociálhatunk: a cél, az elhatározás nyomatékaként is megjelenhet, egyúttal egyfajta üzenet is lehet a társadalom számára. A lant letétele, a költészetről, pontosabban a korábbi felfogás szerinti költészetről való jelképes lemondás a Világos utáni Magyarországon. A költemény alapélménye az elkeseredettség, a kiábrándultság, a múlt visszahozhatatlanságának felismerése.
  A mű hét, nyolc soros versszakot foglal magába (bibliai allúzió, a hetes egy bibliai szám, utalhat a teremtés hét napjára, illetve a nyolc soros versszakok a Toldi trilógia jellegzetessége). A versszakok némelyikében ismétlődik a cím, és az első sor, ezáltal egyfajta refrént kapunk, mely a dal műfajának egy sajátossága. Keretes szerkezetű: az első és az utolsó két versszak az elkárhoztatott jelent foglalja magában, a 2-5. versszak pedig az óda műfaját használva a boldog, reményteli múltat. Keretes szerkezete ebből következik, hisz a jelenből indul, és oda is érkezik vissza.
  A felütés megegyezik a címmel, viszont társul hozzá még egy szó: „Nyugodjék.” Ez egyfajta búcsúszó, mint halotti beszédnek vége. A költői én búcsút vesz múltjától, a költészettől, a költészet, tágabb értelemben a művészet eszközeitől. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy halk, elégikus sóhajban fejezi ki elkeseredettségét.
  Az első sor ezzel egyúttal egy igen rövid, tárggyal bővített tőmondatból áll, ezt követi a második sor már egész, nem kevésbé lemondó hangvételű, egyszerű mondata, a harmadik sor pedig már három tagmondatból álló összetett mondata, de a negyedik ismét csak egy tagmondatból áll. A mondatok hosszabbodása, majd ismét nyugvópontra jutása az első négy sorgondolatának zártságát fejezi ki. A szakasz ötödik és hatodik sora az elhaló, kiégő természet képével összegzi a felütés vallomását. A tűz metaforával azt próbálja igazolni, hogy valami fontos hiányzik belőle, valami, ami az íráshoz kellett, amit az ifjúsággal azonosít. Már-már megfogalmazhatjuk, hogy a költői én saját sivár, kiégett állapotát vázolja eme drasztikus módon.
  Konkrét rímkészlettel nem rendelkezik a mű, ennek ellenére figyelemreméltó a szerkezeti felépítettsége, ugyanis: minden második és negyedik sor rímel, a következő négy sor pedig minden versszakban keresztrímes. Ez alól csak az utolsó versszak képez kivételt, ugyanis abban mind a nyolc rím egyforma hangot tartalmaz. Ezáltal egyfajta nyomatékot kap a zárlat, a költői én végső elkeseredettségének, a visszafordíthatatlan vég súlyát, negatívumát hangsúlyozza, nyomatékosítja.
  A vers gondolatmenete legjobban az értékszembesítésen keresztül tárható fel, ezáltal, illetve fenti megállapításaim alapján két egységbe tudnám sorolni: az első és az utolsó két versszakban az epikusan megjelentetett, elkárhozott jelen képe tárul elénk, a közéjük ékelt négy versszak a már elmúlt, mégis örömteli múltat regéli el.
  Az első versszak a jelen elégikus megjelenítése, a költészettel való felhagyás jelképes gesztusa a halált idéző természeti képpel, a második már a pozitív múlt felé fordul, képei a tavaszt, az éledést idézik. A szakasz előkészíti a reformkor eseményeit epikusan megjelenítő harmadik, negyedik és ötödik versszakot. A derűt csak a refrén visszatérő emlékeztetése töri meg. Az ötödik versszak záró felkiáltása és a hatodik versszak kezdése ismét a jelen felé fordítja a figyelmet. A refrén előtti három töredékes kérdéssel az elbeszélő végérvényesen búcsút vesz a daltól, és ezt nyomatékosítja azzal, hogy a pusztába kiáltó szó bibliai motívumát is elrejti az utolsó kérdésben. A hetedik versszak – mint említettem – keretszerűen zárja a verset. A fa és annak virága metaforája most már összetett jelkép: egyaránt utal a reményét és ihletét vesztő öltő válságára és a senkihez sem szóló, elvesző dalra. Romantikus érzelmekkel teli képeket használ, de szó sincs reményteljes jövőképpel való lezárásról.
  A refrén „Oh, lelkem ifjusága!” az a tulajdonság, melyet a költői én hiányol önmagából, amiért úgy érzi, nem képes tovább írni. Önmaga kiégésének érzetét tárja elénk a költemény, a tudatnak, hogy nem képes tovább ekképpen alkotni, ezzel a művel viszont megcáfolja önmagát.
  Iménti megállapításaim alapján mondhatjuk, hogy a Letészem a lantot egy elégiko-óda és ezáltal - valamint tartalmát tekintve - intratextualitásba hozható például Arany János: Évek, ti még jövendő évek című költeményével, valamint intertextualitásba például Berzsenyi Dániel: A közelítő tél költeményével.)
Kertben (1851)
A vers 1851-ben keletkezett Nagykőrösön. A költő korábbi epikus korszaka után ez az egyik első verse a líraiban. Arany ebben az időben született lírai alkotásaiban gyakran érinti az 1849 utáni magyarországi fejlődés visszáságait. Az emberi kapcsolatok kiüresedése, a magány és a közöny élménye fogalmazódik meg ebben a műben.
  Létösszegző vers. A cím egy szót foglal magába „Kertben”. Határozós szerkezetű, meghatározza a költői én tartózkodási helyét. Emellett a kifejezés egyfajta toposz, mely a világot, a lelket szimbolizálja. Ebből következtethetünk még arra, hogy a költői én kontemplál. A cím alapján intertextualitásba hozható olyan művekkel, mint: Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez, Petőfi Sándor: Szeptember végén, Berzsenyi Dániel: A közelítő tél, illetve Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde.
  Szerkezetét tekintve ismét megjelenik a hét, nyolc soros versszak, mely visszavezethető az előző műben tett megállapításainkra (bibliai allúzió, Toldi). Konkrét rímképlete nincs, a Letészem a lantot költeményre visszavezetve, ennek az alkotásnak is csak második, illetve harmadik sora rímel (nem a zeneiség volt a meghatározó).
  A felütés meghatározza a költői én cselekedetét: kertészkedik. Ez akár értelmezhető szó szerint is, de akár szimbolikusan is. „Kertészkedem, mélán, nyugodtan…” Számot ad a költői én lelki állapotáról, valamint szimbolikus értelmezés esetén – mivel a kert a lélek szimbóluma (is) – a költői én elszámol saját lelkével: kigazolja, ápolja, stb..
  A mű alapvetően elégikus hangvételét is átszövi az irónia. Az első versszakok szomorú tárgyszerűségét a kerten kívüli világban tapasztalható közöny tudomásulvételét az ötödik versszaktól keserű ironikus ítélet váltja fel, az életképi kezdés után a vers társadalmi viszonyokról szóló általánosító ítéletet mond.
  A vers szerkezetét is ez a változás, a kezdő vershelyzet módosult visszatérése határozza meg. E változások: a kert szimbólummá válása, illetve a szimbólum jelentésének változásai, az elégikus hangnem keveredése az iróniával.
  A művet alapvetően kétféleképpen lehet egységekre bontani: az első lehetőség a három egységre bontás a kert megjelenési formái alapján – I. (1-5. versszak) konkrét jelentés, II. (6. versszak) szimbolikus megjelenés, III. (6-7. versszak) absztrakció: kert = világ, kertész = halál (kertész ismételt átértelmeződése). A másik felbontási lehetőségünkben az I. egységet a pictura, a II-at pedig a sententia adja.
  Az első versszak életképe a gyümölcsfával „bíbelő” kertészről idilli képet sejtet. A címben is szereplő kert az egyéni létezés, a szubjektum zárt világának felel meg a vers alapszituációjában. A kertben – az első hat sor tanúsága szerint – belső béke uralkodik, amelynek nyugalmát nem zavarhatják meg a kerten kívüli világ („tiszta kék ég, daruszó, gerlice búgása”) eseményei. Ugyanezen képek („egyes daruszó, magános gerle”) már megelőzik az utolsó sor és a következő versszakok halál és magánymotívumait. A kert itt áthatolhatatlan, a szemlélődő és magányos személyiség csak kívülről láttatja a szomszédban történteket. A kezdő életkép tehát csak látszólag szól idillről, sokkal inkább a halál tényszerűségéről. A belüli világgal szemben a második, harmadik és negyedik versszak látókörében a „kint” világa található. A második versszak a halál, a magány és a közöny megfogalmazása, míg a harmadikban a férj tevékenységei az emberi létezést meghatározó fogalmak, események körül forognak: születés (bölcső), a szerelem (menyegzős ágy) és a halál (koporsó). Ezáltal a mű intertextualitásba hozható Vörösmarty Mihály: Szózatával, hiszen: „Bölcsőd az s majdan sírod is, mely ápol, s eltakar.” A tragikus jelent még elviselhetetlenebbé teszi a negyedik versszakban szereplő cselédlány kegyetlensége, mely utal a lány tapasztalatlanságára, és a csecsemő zord jövőjére is.
  Az ötödik versszak „újrakezdése” a siratás képét idézi föl, innentől azonban az általánosítás uralja a verset, amely a konkréttól (1-4. versszak) az elvontig, a jelenség bemutatásától (meghalt valaki a szomszédban, és ami ott történik, az arra utal, hogy magányosak, közönyösek, kegyetlenek az emberek) az ítéletmondásig ível: „Közönyös a világ…”. A táncterem metaforája és a hernyó hasonlat az ítélet ironikus illusztrációi (kert = világ, lélek, hernyó = parazita = ember). Módosul a kertész azonosítása: az ötödik versszakban már nem pusztán gondozza a fákat, hanem sebeit kötözi, majd a zárlatban el is távolodik a beszélő szubjektumától, és a halál metaforája lesz.
  A mű egységeihez visszatekintve, megállapíthatjuk, hogy a sententiában a világról alkotott kép megfogalmazásával találkozhatunk, mely alapvetően pesszimista, kritikus, ezzel egyúttal pedig önkritikus is, mely Arany János emberképét alapjába véve jellemzi. A költőre jellemző, hogy az ’én’-ből szólal meg, mely individuális, magát is belesorolja, mellyel egy önkínzó, illúziótlan „képet” kapunk. Ezzel szemben Vörösmarty Mihály emberképével csak pesszimista vonásaik alapján lehetne párhuzamot vonni, a költő más, külső szemszögből nézi.
 A zárlatban – az imént említettek mellett – megfogalmazódik, hogy az emberiség sosem változik, ez egy örök körforgás és mindig ön egy új hernyó a kertbe, ez sosem változik majd.
  Összegezve tehát, a költő az emberről alkotott képét vezeti végig a versben, de ezzel egyúttal a költő önarcképét is feltárja olvasói előtt.
  Végezetül: eddig említettek mellett intertextualitásba hozható még Vörösmarty Mihály Előszó és Gondolatok a könyvtárban című verseivel.
Visszatekintés (1852)
1852-ben keletkezett a vers, életútjának a felén. Éppen ezért is furcsa a téma, mely leginkább nekrológhoz (még él, de már leírta a saját életét, halálát, öregségét) hasonlít. Aranynál az ötvenes évekre jellemző, hogy erősen lírikus hangulatot áraszt minden verse.
  A cím tehát témamegjelölő, nosztalgikus, ezáltal pedig romantikus elem, hisz valamiképp a múltba való elvágyódást fogalmazza meg. Hét, nyolc soros versszakon (eddigi versek szerkezete)keresztül egész addigi életét kudarcként tűnteti föl, így a hangulat kiábrándító, csalódott. A vers egy laza életrajzi vázra van feltűzve születésétől egészen haláláig. Sorra végigveszi életének főbb állomásait, még ha nem is eseményszerűen, hanem lelkileg.
  Alapvetően kétféle módon lehetne egységekre bontani: az első lehetőség szerint az életkorok, a második szerint az idősíkok alapján. Utóbbi a létösszegző versek sajátossága, tehát megjelenik a múlt – jelen – jövő, ebből a hármasból pedig a múltra koncentrál leginkább, tulajdonképpen uralja a verset (több versszakon keresztül megjelenik), kudarcokkal, negatívumokkal teli – Arany egész életét keresztúton való ácsorgás jellemezte.
  Az első versszak életéről nagy általánosságban szól, az élni és küzdeni elvét említi. A második versszakban csecsemőhöz hasonlítja élete azon szakaszát, már ebben a korai szakaszban is, mint rossz ómenként, az ég is borultan néz le rá. Csodálkozik, hogy nevetni egyáltalán megtanult, mivel sírásból több jutott neki. Gyerekkorában magányos volt, szomorkodó, így „Az ifjuság szép kertébe / Vas korláton néztem át.”. A harmadik versszak is a kudarcokról szól, ha néha történt vele valami jó, az se tartott sokáig. Kereste a boldogságot, melyet nem ismert, de az hiába jelent meg, ők elkerülték egymást. Mint minden ifjúnak, neki is voltak álmai, a negyedik szakasz ezekről az álmokról szól. Rég eltűntnek véli őket, mintha nem is lettek volna. Itt összehasonlító párhuzamok következnek, az álmait veszi sorra mivé lettek: az ábránd elenyészett, a légvár csak füstgomoly, a remény, az érzet. Az a világ számára már nincs sehol. Az ötödik szakaszból kiderül, hogy ő küzdött volna, de félt, hogy a szenvedés elleni egyre erősebb küzdelem tovább súlyosbítja helyzetét. A vadhoz hasonlítja magát, melyet, ha behálóznak, abból nem szabadulhat, hiábavaló küzdelmével csak jobban belegabalyodik. A következő versszak a gyengeségről szól, sose volt erős meghalni, ha lehetett, de nem is elég erős elviselni az életet. A befejezetlen kérdés csupán költői, hisz senki sincs, ki az ember válláról levenné az élet terheit. Az ember viszont küzd, hisz küzdeni kell, így ő sem áll meg, súlyos terhét tovább cipeli, még lát egy reménysugarat maga előtt. Az utolsó versszakban derül ki, mi is ez a reménysugár, melyet fáklyának tekint élete sötétjében (holdvilágnak is nevezi, mely az éjszaka sötétjét világítja meg), társnak az úton, kalauznak. Nem kell már sokáig mennie, csupán a sírig, ahol majd végleg ledobhatja összes terhét, ahol az örök nyugalom vár rá.
  A versben a hatodik versszak egyfajta határpillanat, a hetedikben meg megjelenik az elodázott halálkép, és a szerelem is, de alapvetően mindkettő diszharmonikus képet sugároz, emellett a szerelem, mint olyan egyfajta ’koldus láng’: erőtlen, önmentő. Továbbá a költő nem a megszokott napszimbólumot alkalmazza, mely arra enged következtetni, hogy ez egyfajta hiányossága: nem tapasztalja meg az életben, csak a visszatükröződéseket.
  A vers képei alapvetően elvontak, diszharmóniát sugallnak, sötétek és szimbolikusak.
  Fent említettek alapján több művel is párhuzamba lehet állítani, ebből kifolyólag pedig intratextualitásban áll Arany A lejtőn című alkotásával, és intertextualitásban olyan művekkel, mint: Berzsenyi Dániel: A közelítő tél, Levéltöredék barátnémhoz vagy Petőfi Sándor: Szeptember végén.
Feleletem záróverse pedig A lejtőn című mű lenne:
A lejtőn (1852-1857):
A vers 1857-ben keletkezett, egy életérzési folyamatot ábrázol, és a költő tényleges lelkiállapotát tükrözi, melyből fakadóan megállapítható, hogy egy létmetaforával állunk szemben. Az ötvenes években született jelentős művekhez hasonlóan itt is elégikus hangnem jellemző. Megkülönbözteti a szöveget Arany más, ebben a korban keletkezett verseitől, hogy az elégikusság nem keveredik más hangnemmel, valamint az, hogy tisztán, metaforikus eszközökkel fejezi ki a legfőbb jelentéskörét: a halállal való szembenézést, a visszatekintést, a reménytelenséget, a kiúttalanságot (ezáltal intratextualitásban áll Visszatekintés című művel). Dalszerűsége tömörségében az ismétlések és variációk magas számában és a hangnem egyneműségében nyilvánul meg.
  Hogy ezen állításaimat igazoljam és a továbbiakban elemzésem egyfajta tematikát kapjon, visszatérek az elemzési szempontokhoz.
  Elsősorban a címet részletezném: alapvetően egy névelőből és egy főnévből áll – mivel utóbbi határozós szerkezetű (helyhatározó), így nyomatékosságot nyer a megfogalmazás: érthető ez szó szerint vagy metaforikusan. Utóbbi esetében az út toposz jelenik meg, mely többféle értelmezéssel rendelkezik: öregedés, valami vége felé tart a költői én, visszafordíthatatlanság, lélektani folyamat, de akár a kezdet felé vezető utat is jelölheti, ezáltal pedig megemlíthetjük Nietzsche körforgásos történelemszemléletét, tehát a történelem spirálisan halad előre (vég után új kezdet, kezdet után vég).
   A vers központi képe az este (archetípus
à romantika), a felhő és a lejtő, önmagukban is a fenti jelentéskörhöz kapcsolódnak, a hozzájuk tapadó asszociációk (sötétség, reményvesztettség, visszafordíthatatlanság, stb.) a halálközeli állapot jellemzői. Az este metaforikus beszédhelyzete az emlékezésre utal, a felhő az emlékeztető. A lejtő pedig – mint említettem – lehet a visszafordíthatatlanság jelképe.
  A vidék felett áthaladó felhő képével a beszélő a múltat derűsnek, világosnak, zöldnek, míg a jelent az örökké bonyolultnak, komornak láttatja. Arany az időszembesítés hagyományos felfogását (értékes múlt, értékvesztett jelen) a relativitás mozzanatával egészíti k: a jelenből visszaemlékező tudat a múlt boldogságát is megkérdőjelezi – ezt a folyton továbbvonuló és a jelenre árnyékot vető felhő képe teszi lehetővé. A második szakasz eltér a versre jellemző képszerűségtől. A beszélő értelmez: a múlt csupán annyival értékesebb a jelennél, hogy akkor megvolt a jövőbe vetett hit. A harmadik versszak első öt sora folytatja a gondolatmenetet, egyértelművé és véglegessé teszi a jövő kilátásának érzetét. A lejtő metaforájának jelentését irodalmi utalással gazdagítja.
  Továbbá a mű zárlatán egy ismételt metafora jelenik meg: „Mint ki éjjel vízbe gázol / S minden lépést óva tesz.” – vízbe fog beérni. A víz archetípus, a tisztaságot, megtisztulást, az újjászületést szimbolikusan megfogalmazó elem, ellenben „minden lépést óva tesz”, tehát negatív értelmet is kap: elsodorhatja, magával ragadhatja. Ez a kapcsolat jelentheti akár a kezdet – vég, netán a születés – halál viszonyulását. Emellett megjelenik egy ellentét is ’óvatosan gázolni’, mely paradox. A pozitív és negatív lehetőség egy időben történő megjelenése bizonytalanságra, félelemre utal és ez a kettős viszonyulás, az egymást kioltó vektorok jellemezték Arany egész életét.
  Összegezve: a lejtő csak egy pillanatnyi érzelmi állapot, csak egy hullámvölgy az élet útján.
  Fent említettek alapján intratextualitásba hozható még a Kertben Című művel és intertextualitásba Vörösmarty Mihály Szózatával és minden olyan alkotással, melyben egyszerre van jelen a kezdet és a vég.
  Végezetül: allúzió a vers kiinduló képe a választott helyzettel is. A hollószárnyon érkező este Edgar Allan Poe A holló című versére utal, amelynek hangulata, alaptémája szintén kiegészíti az Arany-mű jelentésének holdudvarát. A holló képe nem egyszerűen utalás, hanem bonyolult, sűrítésre épülő költői eszköz: metatézis, jelentésmozzanatok, alkotórészek „elcsúsztatása”, helycseréje. Az este, a hollószárny és a lélek arányának finom egybejátszása, egymásra vetülése feszültséget kölcsönöz a szövegnek.

 [C1]Ossian [osszián] – morweni királyfi, a hős Fingal fia MacPherson Ossian énekei c. költői gyűjteményében. 
 [C2]pragmatizmus [a görög pregma, ’tett’ szóból]: angolszász filozófiai irányzat, amely a megismerés helyett a cselekvést annyira előtérbe hozza, hogy az igazság ismérvévé teszi: igaz az, ami hasznos. – Tágabb értelemben minden bölcseletnek, világnézetnek van pragmatikus eleme. Már az ókortól kezdve jelentkeztek isk-k, amelyek kifejezetten a tettek gyakorlati hasznát tartották fontosnak. Ezek közé tartoztak:
- az ókorban a szofisták,
- az újkorban az utilitarizmus, a pozitivizmus és a marxizmus.
 [C3]Görög eredetű szó, jelentése: ’kétsoros’. Egy hexameterből és egy pentameterből álló versforma.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése