Páratlan

Egy szál rózsa vagyok. Magányosan álldogálok itt, az ablakpárkány belső oldalán. Elraboltak.

Nem tudom, miféle szörnyetegek lehetnek a fogva tartóim. De annyi szent: nem jutok ki innen élve. Nem is akarják. Furcsa szerzetek. A lehető legtöbb módon megkínoznak. Először is: elszakítottak a családomtól. Valószínűleg, hogy összezavarodjak és féljek tőlük. Aztán átszállítottak erre a helyre. Egyedül. Árván álldogálok a kis vízzel teli edényben. El akarják nyújtani a szenvedésem. Ahelyett, hogy hagynának csendben kiszáradni, éltetni akarnak, ameddig csak tudnak. És tehetetlen vagyok. Nincs választásom. Közben sokszor megfigyelnek. Gondolom, hogy meddig bírom még. Lehet, hogy tanulmányoznak. Olyanokat mondogatnak, amikkel össze akarnak zavarni. "De gyönyörű", "csodálatos", vagy épp "egyszerűen páratlan". Lassan úgy éreztem, megbolondulok. Talán évek teltek el, mióta itt ácsorogtam. Egy nap kinyitották az ablakot. A friss szellő új remény dalát súgta elgyötört fülembe és én hittem neki. Felnéztem és ekkor megláttam. Ott állt Ő. Egy csoport vette körül, úgy néztem, már régen összeszoktak. Megérezték, hogy figyelem őket. Hosszú, tűszerű leveleik érdeklődve suhintottak felém. Neki is. Észrevett. Szinte sorsszerű volt. Hirtelen még az elrablóimnak is megbocsátottam. Hisz miattuk találkoztunk. Egész nap nyitva volt az ablak. Beszélgettünk, s nekem visszavonhatatlanul a szívembe költözött. Neki is én. Esteledett. Egy hosszú kar nyúlt át fölöttem és becsukta az ablakot. Rettenetesen megharagudtam rá, mígnem észrevettem, hogy még mindig résnyire nyitva van. Épp elég volt, hogy a hangja átszivárogjon rajta. Az éjjel le sem hunytam a szemem. Szerelmes suttogások éjszakája volt az. Már majdnem megfeledkeztem a kínzóimról - elég óvatlan lépés volt -, mikor másnap becsukták az ablakot, teljesen. Sikítottam, ordítottam, ahogy tudtam, de meg sem hallották. Még az eső is tombolva verte az ablakot, harcolva a szerelmünkért. De minden hiába. Éreztem, hogy gyengülök. Újabb évekre kárhoztattak, magányosan. Most itt vagyok. A szirmaim súlyosak, többet le is ejtettem, mert nem bírtam már tartani. A kis edény víz alattam a halál színében játszik és a szagát hordozza. Borzalmasan gyenge vagyok. Nem akarom, hogy a Szerelmem lásson meghalni. De már nincs sok hátra, tudom, hogy nem bírom. Súlyos pillantásokat váltunk egymással a piszkos, csukott ablakon keresztül. Tehetetlen vagyok. És mozdulatlan. Alig élek. Vagy talán már...

(Szerencsés Rebeka, 11. B)